A disznóvágás hagyománya

Manapság, főként a nagyobb városokban élőknek már szinte teljesen kimarad az életéből a disznóvágás. Pedig pár évtizeddel ezelőtt még alig lehetett olyan embert találni, aki ne venne részt évente legalább egy-két disznóölésen.

Régen, s főként faluhelyen a tél állandó velejárója volt a háznál hízlalt sertés levágása és feldolgozása, mindezt pedig közösségi formában tették. Azért télen, mert a megfelelő méretű és teljesítményű hűtőberendezések híján nyáron a húsok hamar megromlottak volna, télen viszont a házon kívüli hőmérséklet is elegendő volt a tároláshoz.

Egy faluban télen szinte minden hétre jutott egy vágás, ahol a házigazdán kívül a rokonság és a szomszédok is jelen voltak. Egy hajnalban kezdődő egész napos munkával egy sertést tudtak feldolgozni. Azáltal, hogy minden alkalommal máshol volt az esemény, mindenki tudott segíteni a másik családnak, de nem utolsó sorban mindig volt kóstoló a spájzban.

Hagyományosan a férfiak a disznó leölése előtt egy pálinkával indították a napot, ami a hidegre való tekintettel nem is meglepő. Amíg a sertés pörkölése és darabolása tartott, addig a nők előkészítették a konyhát, s elsőként a friss vért sütötték meg, ami kenyérrel tálalva a reggeliként szolgált.

Napközben aztán sorra készültek a friss finomságok, a pecsenye, a resztelt máj és természetesen a friss sült kolbász is. A vacsora során már mindenki az asztalnál ült, ekkor jelentek meg a kántálók, akik ugyan nem voltak meghívott vendégek, és a munkából sem vették ki a részüket, de azért cserébe, hogy különböző tematikus dalaikkal szórakoztatták a vendégsereget, ők is finom falatokat kaptak.